Thirsty Middle East
In looking toward 2020, one of the most severe problems to be faced in many parts of the world is an impending shortage of adequate supplies of fresh water. The Middle East is the place where local and international strife for water could erupt first.
2020 felé közeledve a világ több pontján is az édesvízkészletek hiánya jelenti az egyik legsúlyosabb problémát. Ivóvíz szempontjából a Közel-Kelet valamennyi országa ínségre van kárhoztatva, ezért itt a legnagyobb a valószínűsége egy vízválság kialakulásának. Cikk letöltése - 984 KB (PDF)
Szomjazó Közel-Kelet
A fejlett országokban élő emberek egy részének még talán ma is az a meggyőződése, hogy az ivóvíz szinte kimeríthetetlen mennyiségben áll rendelkezésre. Mind tudjuk, hogy víz borítja a Föld felszínének közel 71%-át. Vannak, akik hajlamosak ebből arra következtetni, hogy víz tekintetében nincs mitől tartanunk, hiszen van belőle bőven. A valóság ezzel szemben az, hogy akadnak olyan vízhiánytól szenvedő térségek a világon, ahol mindennapos a szomjúság, ahol már régóta felismerték, hogy tévednek akik azt hiszik, hogy a víz kimeríthetetlen erőforrás. Nem véletlen, hogy a környezeti problémák az elmúlt években kiemelt fontosságú nemzetközi kérdésekké váltak, sőt, egyes politikusok szerint a demokrácia, a prosperitás, a biztonság, a nemzetközi együttműködés és a környezetvédelem ma már szervesen összefüggenek egymással.
Ha vetünk egy rövid pillantást bolygónk vízkészletére, láthatjuk, hogy a Föld teljes vízkincsét a kőzetburok kémiailag kötött vize, valamint a felszíni vízkészletek adják. Előbbit megközelítő pontossággal sem tudjuk megbecsülni, utóbbi ugyanakkor jól ismert, összesen 1 milliárd 384 millió km3. Ennek a felszíni víztömegnek azonban 97 szézaléka az úgynevezett világtengerben hullámzó sósvíz, amely fogyasztásra és növénytermesztésre egyaránt alkalmatlan. A maradék alig 3 százaléknyi édesvíz 90 százaléka ráadásul a hó- és jégtakarókban van, ezért a rengeteg víznek tulajdonképpen csupán 1 százaléka használható fel közvetlenül.
A jó minőségű édesvíz alapvető emberi szükséglet, nélkülözhetetlen természeti erőforrás minden társadalmi tevékenységhez, mint például az élelmiszer- és az engergiatermelés, vagy a hulladékhasznosítás és az iparfejlesztés. Földünk vízforrásainak megoszlása ugyanakkor egyenlőtlen és rendezetlen, sőt, a világ egyes régiói extrém vízhiányban szenvednek. A drasztikus népességnövekedés és az emelkedő életszínvonal egyre több vizet követel, miközben a globális klímaváltozás egyre problematikusabbá és bizonytalanabbá teszi a vízellátást. Ennek következtében a 21. század folyamán minden bizonnyal növekedni fog a valószínűsége annak, hogy a vízkészletek és az ellátórendszerek katonai műveletek célpontjaivá, esetleg háborúk eszközeivé válnak, illetve a nemzetközi kapcsolatokban egyre nagyobb szerepet játszik majd a víz elosztásának kérdése.
Jelenleg a Föld lakosságának harmada nem jut elegendő mennyiségű, vagy megfelelő minőségű ivóvízhez. Ez a probléma ráadásul egyre súlyosbodik, 2050-re már több mint 8 milliárd, 2100-ban pedig várhatóan 10 milliárd ember igényli majd a tiszta vizet. A népesség számának rohamos növekedése szempontjából kritikus területnek számít Afrika, Latin-Amerika, Ázsia és a Csendes-óceáni térség. Számos állam – különösen Afrikában, Közép-Ázsiában, valamint a Közel-Kelet térségében – 1 főre vetített vízfogyasztása nem éri el a kritikus határértéknek tekintett évi 1000 köbmétert. Ezekben a térségekben különösen fontosak a békét elősegítő és fenntartó intézkedések a konfliktusok elkerülése érdekében. A vízmegosztási kérdések átfogó, valamennyi érintett fél bevonásával történő rendezése nélkül, a világ számos régiójában nem biztosítható hosszantartó béke. Márpedig a vízhiány megoldása csak összefogással lehetséges. Ehhez az szükséges, hogy az érintett államoknak legyen elég bölcsessége és akarata a vízmegosztási kérdések rendezéséhez, hiszen a víz ugyanúgy lehet a kooperáció és az integráció közvetítője, ahogy a konfliktusok kiéleződésének oka is.
A Közel-Keleten a vízforrásokhoz való hozzáférés mindig is a regionális politika egyik kulcskérdése volt. Miközben a Perzsa-öböl államainak geopolitikáját erőforrások tekintetében a régió legnagyobb mennyiségben fellelhető, a nemzetközi kapcsolatokat leginkább befolyásoló olaj határozza meg, valójában a térségben csak szűkösen rendelkezésre álló víz nagyobb hatással van a közel-keleti országok közötti kapcsolatokra, mint a „fekete arany”. Ezért a megfelelő mennyiségű és minőségű készletek hiánya akarva-akaratlanul több közel-keleti vezetőt is szokatlan szövetségekbe, illetve összetűzésekre kényszerített.
Ahol a víz az úr
Ivóvíz szempontjából a Közel-Kelet valamennyi országa ínségre van kárhoztatva, ezért talán ez a régió a legjobb példa egy olyan térségre, ahol a vízellátás stratégiai jelentőségű. A régió egyre növekvő népessége, mezőgazdasága és iparosodása, valamint emelkedő életszínvonala egyre több édesvizet követel, miközben a vízforrásokhoz való hozzáférést szárazság és szennyezettség korlátozza, a háborúk és a rossz felhasználás következtében pedig az értékes készletek egy része egyszerűen kárba vész. A problémához az is hozzátartozik, hogy az iszlám vallás tiltja az alkoholfogyasztást, ezért a muzulmán hívők a tea és a kávé mellett leginkább vizet fogyasztanak az asztalnál.
Izrael, Jordánia és a hozzájuk hasonló közel-keleti államok már nincsenek messze a rendelkezésükre álló összes vízforrás felhasználásától. A zsidó államnak és a Hasemita Királyságnak már az 1990-es évek elején megjósolták, hogy a 2010-es évekre mezőgazdaságuk, és ennek következtében élelmiszerbiztonságuk is veszélybe fog kerülni. John Anthony Allan, a virtuális víz elméletének megalkotója szerint a Közel-Kelet gyakorlatilag már az 1970-es években „kifogyott a vízből”, és napjainkban jórészt a régión kívülről beáramló készletektől függ, melyek legfőképpen élelmiszer-import formájában érkeznek a térségbe. Megjegyzendő, hogy a közel-keleti vízproblémáknak csupán az egyik eleme a rendelkezésre álló források szűkössége. Hasonlóan fontos tényező emellett a pazarló felhasználás.
Egyes szakértők szerint a közel-keleti országok a technológia és a vízforrások kölcsönös megosztásával ki tudnák elégíteni a régió lakosságának fogyasztási szükségleteit. Az etnikai és vallási rivalizálások közepette azonban a vízhiány csupán egy probléma a sok közül, mely megoldása áldozatul esett a térségre jellemző politikai dinamikáknak, melyek visszatartják az egyes népeket attól, hogy megbízzanak egymásban, vagy hogy a másikhoz forduljanak segítségért. Ahogy Uri Shamir izraeli hidrológus professzor fogalmazott a National Geographic egyik újságírójának még 1993-ban: „Ha megvan a politikai akarat a békéhez, a víz nem jelent majd akadályt. Ugyanakkor, ha okot akarsz a háborúra, a víz számos kedvező alkalmat adhat.”
Mivel a víz létfontosságú a túléléshez, mindig számolni kell majd a nemzetközi vízforrások megosztása miatt kialakuló konfliktusok lehetőségével. A vízkonfliktusok intenzitását számos tényező befolyásolhatja – mint például az adott régió vízrajza és geopolitikája –, ám leginkább olyan térségekben lehet válságok kialakulására számítani, ahol száraz az éghajlat, a szomszédos országok kapcsolata amúgy sem mentes a politikai konfrontációktól, illetve, ahol a népesség évi vízszükséglete meghaladja a rendelkezésre álló készletek mennyiségét. A Közel-Keletre mindez elmondható, így a Nílus, a Jordán, a Tigris és az Eufrátesz vízrendszerei esetében is folyamatosan fenn áll az esélye egy vízkonfliktus kialakulásának. Erre már korábban is volt példa. Nem véletlenül figyelmeztetett 1979-ben Anwar Szadat egyiptomi elnök, hogy „az egyetlen dolog, ami újra háborúba sodorhatja az országot, az a víz”. Nem sokkal később, 1985-ben Boutros Boutros-Ghali, későbbi ENSZ-főtitkár is figyelmeztetett, egyiptomi külügyminiszterségének idején, hogy „a következő háborút a Közel-Keleten a vízért fogják vívni”.
A helyi vízkonfliktusok évtizedek óta szították a feszültséget a régióban. 1967-ben Izrael tüzérségi tűz alá vette Jordánia és Szíria egyik duzzasztógátját a Jarmuk folyón. 1975-ben Szíria és Irak majdnem egymásnak esett, miután Damaszkusz és Isztambul két új duzzasztógát segítségével feltöltötte saját víztározóit, ami komoly mértékben apasztotta az Eufrátesz vízszintjét. Izrael és a palesztinok között szinte állandó a vita a ciszjordániai vízforrások megosztásáról. A nagyrészt a Nílus vizére utalt Egyiptom is aggódhat, hogy a felső szakaszon elhelyezkedő országok mikor fognak nagyobb részt követelni a folyó vizéből, hiszen a Nílus-völgyében lévő valamennyi államra jellemző az éhség, a szegénység, a kontrollálhatatlan népességnövekedés és a rendelkezésükre álló nyersanyagforrások lehetőség szerinti maximális kiaknázása. Lester Brown, a Keleti Politikai Intézet elnöke szerint 2050-re Etiópia, Egyiptom és Szudán lakossága elérheti a 380 milliót, amelynek ellátásához Addisz Abeba részéről a Kék-Nílus, Khartúm részéről pedig a Fehér-Nílus vize lenne elengedhetetlen. Amennyiben nem születik megoldás, elképzelhető, hogy a Nílus sokkal kisebb vízhozammal érkezik majd egyiptomi területre, mint manapság.
Az elmúlt négy évtizedben végbement demográfiai robbanás csak növelte a régió vízlelőhelyeinek megosztása nyomán kialakult feszültséget. A Közel-Kelet és Észak-Afrika (MENA) népessége 1950 és 2000 között 100 millióról közel 380 millióra, azaz 3,7-szeresére nőtt, felülmúlva a világ bármely másik térségét. A régióban élő emberek száma az 1980-as években rekord szinten, évi 3 százalékkal gyarapodott. A modern – noha elemi szintű – egészségügyi szolgáltatások térnyerése a közegészségügyi beavatkozások, például az antibiotikumok és védőoltások alkalmazása az 1950-es évektől mind hozzájárultak a halálozási ráták gyors csökkenéséhez, miközben a születések száma alig csökkent, ami magas népszaporulatot eredményezett. A Világbank 2005-ös előrejelzése szerint a Közel-Kelet és Észak-Afrika lakossága 2025-re elérheti a 430 milliót, holott 1960-ban még csak 100 millió volt, míg napjainkban 311 millió fő a népesség száma. Ennélfogva az egy főre jutó átlagos vízmennyiség minden bizonnyal tovább fog zsugorodni a jelenlegi, már így is alacsony szint alá. Érdemes megjegyezni, hogy miközben a Közel-Kelet és Észak-Afrika adja a világ népességének több mint 5 százalékát, a régió csak a globális vízforrások 0,9 százalékával rendelkezik.
Becslések szerint a Közel-Keleten a legnagyobb a valószínűsége egy komoly vízválság, illetve vízkonfliktus kialakulásának, hiszen ebben a térségben mindössze néhány nagyobb folyó (a Tigris és az Eufrátesz, a Nílus és a Jordán) szolgál vízforrásául. A térség államai Egyiptomtól Szíriáig, Szaúd-Arábiától Irakig, Izraeltől Jordániáig mind vízhiánnyal küzdenek. Az egy főre jutó, évente újratermelődő vízkészlet Törökországban a legnagyobb (körülbelül 1500 m3/fő), de még ott is az európai átlag alatt van. A vízhiányt kiemelt fontosságú kérdésként kezelő Izraelben 300 m3/fő ez az érték, ugyanakkor a Palesztin Hatóság területén 175-180, Katarban 35-40, míg Kuvaitban csupán 12-15 m3/fő. Észak-Afrika, valamint a Közel- és Közép-Kelet közel 75%-át sivatag borítja, ezért komoly kihívást jelent a szárazság és a kevés, koncentráltan hulló csapadék. A folyamatos népességnövekedés csak súlyosbítja a helyzetet, ezért mihamarabb úrrá kell lenni a demográfiai folyamatokon. Ehhez azonban elengedhetetlen a térség stabilizálása és demokratizálása, illettve tartós békéje. A politikai bizalmatlanság azonban gyakran megakadályozza az eleinte amúgy ígéretesnek induló kezdeményezéseket is. Jellemző, hogy a Közel-Keleten az interdependenciát tulajdonképpen a függetlenség ellentéteként értelmezik, ezért nem meglepő, hogy minden állam minden területen önellátásra törekszik, mert senki sem bízik a másikban.
A teljes cikk letöltése - 984 KB (PDF)
Kapcsolódó videó: